A csúf szerzet ekkor elfordította a két csuklóját, mintha rögzítene valamit, majd leeresztette a kezeit, és odasétált a levegőben kifeszített varázslóhoz.
– Ha elárulod, amire kíváncsi vagyok, kíméletes halálod lesz.
Feketeszív nem szólt semmit, de a szemeivel szinte keresztüldöfte a másikat, aki szinte közönyösen várta a választ. Egy percnyi vészjósló csend után, ami alatt csak a varázsló fájdalmas zihálása hallatszott, a zombitündér újra felemelte a kezét.
– Te akartad... – kezdte, de Feketeszív váratlanul félbeszakította.
– Várj, elmondom!... Elmondom, hogyan oldhatjátok fel az átkot!
A zombitündér leengedte a kezét, és várakozóan nézett a csapzott varázslóra.
– Az ugye tudod, hogy észreveszem, ha hazudsz?
– Ne aggódj, az igazat fogod hallani. Bár nem lesz benne sok örömed – röhögött fel elkínzott hangon Feketeszív.
– Azzal te ne törődj!
– Rendben! Feloldhatjátok az átkot, ha találtok valakit, aki egy csepp szeretetet is érez az ocsmány fajtátok iránt. Akkor, és csak akkor levethetitek ezt az undok zombihéjat magatokról.
– Csak ennyi? – hökkent meg a zombitündér.
– Csak ennyi?!... Majd meglátod!... Mikor jártál te emberek között, tündér?... Ha-ha-ha...