Miközben Feketeszív rekedt nevetése betöltötte a fakalyibát, az öreg zombitündér arca eltorzult a fájdalomtól, és hatalmas zöld szemei könnyel teltek meg. Lassan felemelte a kezét, és a földön fekvő egyik mozdulatlan alakra mutatott.
– Ő a vőm, Aia férje, te tündéreknek gyalázatos gyilkosa!
Feketeszív meglepetten hagyta abba a röhögést, és nagyot kurjantott.
– Nocsak, ez a nap egyre jobb és jobb lesz!
A zombitündér ezután a másik, fájdalomtól összegörnyedt testre mutatott, miközben egy kövér könnycsepp gördült le csúf arcán.
– Ő a fiam, Aia öccse, te tündéreknek mocskos mészárosa!
Feketeszív elcsendesedett, majd rekedten megszólalt.
– Magatoknak akartátok a bajt! Miért kellett ide jönnötök?
– Hogy miért?... Mert mióta megátkoztál minket, pokol lett az életünk. Üldöznek mindenhol, kirekesztenek mindenhonnan, megvetnek mindenért! És mindez csak azért, mert így nézünk ki. Pedig belül ugyanazok vagyunk, mint régen.
– Üdvözöllek, öreg, az élet árnyékos oldalán. Nekem is ezt kellett elviselnem féltündérként, amíg el nem végeztem az iskolát, és... saját erőmből meg nem változtam.