– Ostoba tündérfajzat! Ostobább vagy, mint azt az elején feltételeztem! Azt gondoltad, hogy nem veszem észre a két kísérődet, akik a kunyhó falában elrejtőzve próbáltak bűbájjal behálózni, és megkötni engem?
A zombitündér arca idegesen megrándult, de továbbra is állta Feketeszív pillantását.
– Sajnálom, de szükségünk van arra, ami feloldja az átkodat. Nem válogathattunk. Ha szép szóval kérünk, elmondtad volna?
– Nőjön össze a szám, ha bármikor ilyet tennék – röhögött fel Feketeszív.
– Na látod!... Pedig jobb lenne, ha meggondolnád magad, varázsló! Hárman vagyunk egy ellen, és mindenre el vagyunk szánva!
– Ahogy én is! – torzult gonosz vigyorra Feketeszív arca, miközben széttárta két karját, ökölbe szorította két kezét, majd maga felé rántotta a karjait, mintha két láthatatlan kötéllel birkózna egyszerre.
Tompa, furcsa reccsenés hallatszott, és a fakunyhó falából két oldalról egy-egy rút zombitündér dőlt ki, és terült el elkékült arccal, élettelenül a padlón. Feketeszív alig hallhatóan sziszegte a másik felé.
– Hárman egy ellen, he?... Szerintem már csak egy az egy ellen, tündér! Mondanám, hogy részvétem, de nem lenne igaz, ha-ha-ha...