Feketeszív összezavarodva bámult a sebhelyes arcú, rút alakra, de mikor a pipa illatos füstje megcsiklandozta az orrát, fény gyúlt a fejében.
– Most már emlékszem! Te voltál az a tündérbaka, aki kétszer is beengedett a várba.
– Igen, hogy száradt volna le a két kezem!
– De király létedre mit kerestél a kapuban?
– Mióta a lányom átvette a trónt, már nem vagyok király.
– Uralkodóból egyszerű alattvaló lettél? Rossz lehet!
– Ne gondold! Ez nálunk másként működik! Inkább felszabadító érzés.
– Ha te mondod... – mondta Feketeszív, miközben gondolatai visszatértek Aiára. – De te nem lehetsz zombi! Senki más nem lehet zombitündér, csak...
A varázsló ekkor idegesen elharapta a mondatot, de a másik befejezte helyette.
– Csak Aia?... Csak Aiát akartad zombitündérré változtatni, te átkozott? Hát nem tanították neked abban a flancos varázslóiskolában, hogy a tündérek között olyan erős a kapocs, hogy ha elvarázsolsz egy tündérkirálynőt, akkor az összes alattvalója megérzi azt?
Feketeszív elhűlve motyogott.
– Az összes?
– Igen, az összes! A legapróbbtól a legvénebbig zombitündérré változtattál mindenkit a kastélyban, és a kastélyon kívül, aki szerette Aiát. És mondanom sem kell, sokan voltak olyanok... Úgyhogy rettenetes nagyot hibáztál, varázsló!