Feketeszív, azaz a fekete kecske, dühösen felmekegett.
– Meee... ezt meg hogy meee… rted?
– Oh, bocsánat! Nem tudtam, hogy nekem nem szabad – felelte a barna gida gúnyosan, de a szemeiben minden volt, csak megbánás nem.
A fekete kecske mérgesen megrázta magát, majd egy hirtelen villanással eltűnt, és újra Feketeszív vicsorgott a padsorok között.
– Mindegy! De az biztos, hogy a bűbájomat nem tudod megtörni. Ilyen büdös kecske maradsz, amíg... – ordította magából kikelve, de a legnagyobb döbbenetére Bársonyfi abban a pillanatban visszaváltozott, és gúnyosan megcsóválta a fejét.
– Tehetséges varázsló vagy, Feketeszív, az már egyszer igaz. Viszont lusta. Amíg te a többieket zaklattad az idióta és otromba vicceiddel, addig én tanultam, így többet tudok, mint azt te bármikor is fo...
Nem tudta befejezni, mert Feketeszív felemelte a kezét, és a foga közül sziszegte ki az újabb varázsigét, minek utána Bársonyfi barna malacként csodálkozott rá a világra.