Mint mindig, május a vizsgák ideje volt ebben a különleges iskolában. A tanoncok éppen ezért éjszakába nyúlóan magolták a mágia történelmét, a varázsigéket, a bájitalok összetevőit és még ki tudja milyen bűbájos tananyagot, hogy felkészülten állhassanak a végső számonkérés elé, ami után, ha minden jól megy, megkaphassák az áhított varázsló-oklevelüket.
A nagy nap reggelén korán megtelt az osztályterem, és mindenki izgatottan várta, hogy Igézikusz professzor megérkezzen az elméleti vizsga feladatlapjaival. Illetve nem mindenki, mert Feketeszívnek megint más járt a fejében. Szeretett volna még egy utolsó, fergeteges csínyt elkövetni, amire sokáig emlékeznek majd az iskolában. Sunyi szemével mohón vizslatta az osztálytársait, megfelelő célpontot keresve magának, majd lassan rosszindulatú vigyor ült ki az arcára, miközben tekintetét a félszeg féltündérre szegezte.
Öt perccel a vizsga kezdete előtt Feketeszív felpattant a székéről, és Bársonyfi asztalához sietett.
– Mi van, félszerzet? Azt hiszed, belőled is lehet varázsló?
– Miért ne lehetne? – csodálkozott a másik.
– Mert a kecskék nem lehetnek bűbájosok – mondta gonosz mosollyal Feketeszív, és alig hallhatóan motyogni kezdett, mire Bársonyfi barna kecskévé változott.