Történt egyszer, hogy a királyi udvarba egy házaló képkereskedő érkezett, aki különféle festményeket kínált eladásra. A kalmár buzgón rakosgatta a képeket a trónterem falának támasztva, a király pedig unottan válogatni kezdett, egészen addig, amíg egy viszonylag kicsi, egyszerű képhez nem ért. Hiszitek, vagy sem, a festmény láttán azon nyomban elakadt a király lélegzete, sőt a lába is a földbe gyökerezett, mert a képről egy hihetetlenül gyönyörű leány mosolygott reá. De olyan természetesen és olyan kedvesen, hogy az uralkodó menten belé szeretett.
– Ki ez a hajadon? – fordult a kereskedőhöz.
– Jaj, uram, kár reá az időt fecsérelnie, mert nem a mi fajtánk ő, hanem a Tündérerdő mélyén álló tündérkastély királynője. Úgy tudni, nem szívesen fogad az udvarában emberféléket.
– Nos, majd meglátjuk – mondta a király, és megvette az árus minden képét, köztük a tündérkirálynőt ábrázoló egyszerű képecskét is, majd Feketeszívhez fordult.
– Ülj lóra, barátom, és látogass el Tündérerdőbe! Bizonyosodj meg róla, hogy a királynő az életben is olyan szép és kedves, mint a képen!
– És ha így van? – kérdezett vissza Feketeszív, akinek semmi kedve nem volt a tündérek várába kirándulni.
– Akkor kérd meg a kezét a számomra!