Hiszen mi mással lehetne magyarázni, hogy egyik délelőtt, miközben a király a jövőbeni terveit ecsetelte a bűbájosai előtt, az első számú varázsló felugrott a helyéről, és hisztérikusan a mit sem sejtő Feketeszívre támadt.
– Engem nem fogsz olyan könnyen elintézni, mint a többieket – kiáltotta a démon szállta varázsló, és súlyos átkok varázsigéit kezdte szórni az ártatlan második bűbájosra.
Feketeszív nem tehetett más, és ezt az ügy későbbi kivizsgálásával megbízott mágusbíró is megerősítette, hogy önvédelemből jéggé fagyasztott a megkergült fővarázslót. Az már csak sajnálatos balesetként került a krónikákba, hogy a jégalak véletlenül eldőlt, és azonnal szilánkokra tört a trónterem kőpadlóján, amivel a varázsló kiolvasztásának esélye mindörökre odalett.
Bánkódott, igen bánkódott a király az elveszett bűbájosáért, aki nem mellesleg jó barátja is volt néki, de Feketeszív ügyessége, munkabírása és nem utolsósorban kíméletlensége hamarosan meggyőzte őt arról, hogy méltó elődje posztjára. Így hát beavatta a fiatal varázslót mindabba, amit az első számú bűbájosnak tudnia kell, és onnantól kezdve közösen ármánykodtak a szomszéd királyságok ellen, vagy ha a szükség úgy kívánta, kötöttek szövetséget velük.