Mintegy végszóra, a folyosó felől ekkor nehézkes léptek zaja hallatszott. Feketeszív gyorsan intett egyet, mire az addig malacként sivalkodó osztálytársai visszaöltötték eredeti alakjukat, és megdöbbent arccal álltak vagy ültek a helyükön.
Az osztályterem ajtaja nyikorogva kinyílt, és a vénséges vén Igézikusz professzor csoszogott be rajta.
– Na, ezt már szeretem. Csend, rend, fegyelem! Ez kell nekünk! Hol van Bársonyfi? – kérdezte, miközben egy szemtelen fekete legyet próbált elhessegetni az arca elől. Mivel az osztály továbbra is megkövülten, néma csendben állt, az agg prof a legközelebbi diákjához fordult. – Kérdeztem valamit, fiam!
A megszólított ijedten összerezzent.
– Röf-röf-röf! – kiáltotta, mire a tanár szemöldöke kérdőn szaladt a magasba.
– Dicséretes, Tölgyvári fiam, hogy idegen nyelveket tanulsz, de nem tudnád úgy mondani, hogy én is megértsem?
– Én nem láttam semmit – hadarta Tölgyvári Zakariás immár érthető formában, ugyanis Feketeszív észbe kapott, és egy újabb varázsigével mindenkinek visszaadta az eredeti hangját, majd jelentkezésre nyújtotta a kezét.