A telefonból rekedtes kuncogás hallatszott.
– Szia, Szupernyunyó! Örülök, hogy hallom a hangodat.
– Én nem annyira.
– Csak nem Böhömacit próbálod meggyőzni, hogy ne kergesse a pöttyöt?
Szupernyunyó ekkor lopva körülnézett, és kihangosította a telefont, bár továbbra is a füléhez szorította. Böhömaci érdeklődve hallgatta a párbeszédet.
– Ezek szerint te voltál, aki belerángatta őt a bajba, ugye?
– Böhömaci az enyém, és nekem tartozik engedelmességgel. Azt hiszed, hogy meg tudja állni, hogy ne kövessen engem, az alkotóját? Hiszen pusztításra született, és máshoz sem ért. Meg aztán, annyi esze sincs, mint egy csorba dobókockának.
Szupernyunyó éppen ránézett Böhömacira, és összeszorult szívvel látta, ahogy szegény pára hatalmas szeméből egy kislavórnyi könnycsepp gördült alá. Szupernyunyó megkeményítette a hangját.
– Tévedsz, Tökfej! Böhömaci már közénk tartozik, és akármit mesterkedsz, ez így is marad. És sokkal okosabb, mint azt te gondolnád.
– Hiszem, ha látom!
– Ahogy kívánod! Most például azt mutatja nekem, hogy ott vagy a fa tetején!
– A csudába! Böhömaci, elárultál!