A tömeg egy babaként hördült fel. Megint...
– Nézzétek! Nagyvárosi Barbi sír!
– Megríkatta a saját lánya!
– Hálátlan, szívtelen teremtés!
Barbi baba mérgesen nézett körbe.
– Be ne dőljetek már neki! Csak színészkedik! Szerintetek ezt a házat ki vette nekem? A mókusok?
A babák közül többen, főleg azok, akik nem éppen fürge észjárásukról voltak híresek, elcsodálkoztak.
– Tényleg?
Barbi két kezébe temette az arcát, majd felpillantva nagyot sóhajtott.
– A szüleim, ki más?
Nagyvárosi Barbi eközben kitörölte a könnyet a szeme sarkából, amitől sminkje a csodával határos módon egy leheletnyit sem sérült, majd dacosan a lányára nézett.
– Lehet, hogy neked nem számít, de ez a hajtincs tett engem azzá, aki most vagyok. Tehát nem fogok megválni tőle!
A babák lelkesen bólogatni kezdtek, igazat adva csodálatuk tárgyának. Csodálatuk tárgya más körülmények között talán hálásan rájuk mosolygott volna, most azonban csak sietve hátrasimította a haját, és hangosan elkiáltotta magát.
– Utat kérek a teraszajtó felé! Gondolom, arra szeretne menekülni, tisztelt rabló úr?
Tökfej valószínűleg könnyekig meghatódott ezen a megszólításon, mert alig tudta kinyögni a választ.
– I-i-i-i-gen, nagyságos asszonyom.
– Rendben, akkor induljunk!