A szoba sarkából panaszos hang csendült.
– De, drágám! Ez anyám nyaklánca! Nem adhatod csak úgy oda!
Nagyvárosi Barbi szeme megvillant.
– Dehogynem! Először is, ez már az én nyakláncom. Másodszor, már oda is adtam!
– Egy hajtincsért?
– Igen, mert ez a mélyvörös hajtincs az én anyámé volt!
A bejelentést zavarodott megrökönyödés fogadta, mire fogoly Barbi magyarázkodni kezdett.
– Mármint tőle örököltem. Ez a tincs egy régi családi vonás.
– Akkor a mi Barbinknak miért nincs? – visította közbe Pötyi, a pöttyös ruhás baba.
– Kérdezzétek meg tőle! – nézett Barbi anyukája szúrós szemmel a lányára.
Miután mindenki őt kezdte bámulni, Barbi baba némi habozás után kényszeredetten a hajához nyúlt, és a feltupírozott hajkorona mélyéről előhalászott egy elrejtett bordó hajtincset.
– Ugyan, nincs semmi jelentősége...Csak egy buta hajtincs.
– Még hogy nincs jelentősége! – háborodott fel Nagyvárosi Barbi. – Ez az örökséged!
– És ha nekem nem kell? – emelte fel a hangját Barbi, és mereven állta a másik pillantását.
– Az a te bajod! – fakadt ki az édesanyja, és lassan lehajtotta a fejét. Amikor pár pillanat múlva felemelte, már egy hatalmas könnycsepp csillogott a szemében. – Sajnálom, én csak ezt tudom neked adni!