A kocsi belsejében újabb mocorgás támadt.
– Jövök, drágám, csak felveszem a kalapom.
A tömeg erre izgatottan felhördült, amit Szupernyunyó minimum furcsának talált, de nem volt ideje ezen morfondírozni, mert Porcelina, cseppet sem finoman, odébb tolta az útból.
– Pardon!... Utat!... Hadd köszöntsem a vendégeket!
És ekkor mélységes csönd támadt. A kocsi ajtajában előbb egy öltönyös láb, majd egy váll, végül egy kalapos fej jelent meg. A felegyenesedő, nagyon-nagyon jóképű, enyhén őszülő halántékú úriember kisfiús mosollyal nézett körbe. A kezében tartott elegáns esernyőt, amit, ki tudja miért, mindig magánál tartott, áttette a baljába, míg a jobb kezével megemelte a kalapját.
– Üdvözletem, hölgyeim!
A tömegben erre páran elájultak, míg Szupernyunyó mellett valaki felvisított.
– Szeretünk, Keménykalapos Ken!
A sármos baba elégedett bólintással vágta zsebre a kiáltást, majd a lihegve odaérkező Porcelinához fordult.
– Kedves Porcelina! Hogy csinálja?
– Mmm-i-it? – hebegte a meglepett marcona képű baba remegő lábakkal.
– Hogy Ön napról napra csak szebb és szebb lesz!