Odakint addigra már tekintélyes csődület fogott közre egy nagyon elegáns, nagyon drága fekete limuzint, amiből éppen akkor szállt ki az egyenruhás sofőr, hogy állát gőgösen magasan tartva lassan a hátsó ajtóhoz lépjen, és méltóságteljes mozdulattal kinyissa azt. Kezét benyújtotta a kocsi belseje felé, amibe egy piros selyemkesztyűs, kecses kezecske kapaszkodott bele, majd pár pillanat múlva a kocsiból a legszebb baba szállt ki, akit Szupernyunyó valaha is látott. Olyan gyönyörű volt, hogy Barbi baba, aki amúgy Babavölgy messze legszebb polgára volt, ázott csutkababának tűnt mellette! A tömeg egy pillanatra elnémult, majd izgatott suttogás támadt.
– Atyaég, ő az! Nagyvárosi Barbi!
– Tényleg olyan szép, mint amilyennek mondják!
– Hihetetlen! Csodálatos!
– És az a nyaklánc! Biztos gyémánt!
– Csak az lehet, úgy szikrázik a napfényben!
– Jó sokba kerülhetett! – bökte meg Citrom a lenyűgözve bámuló Szupernyunyót, miközben elégedetten rágcsált egy tejszínhabos pogácsát.
Barbi anyukája finom mosollyal nyugtázta a tömeg reakcióját, miközben észrevétlenül lesimította a ruháján a ráncokat, majd kezével kecsesen, mintegy véletlenül, megérintette az említett nyakéket, hogy utána finomkodó hangon beszóljon a kocsiba.
– Darling, te nem szállsz ki?