– Megérkeztünk! – szólt hátra Csunyimunyi királykisasszony, és lehúzott néhány kallantyút az irányítópulton, amitől óriás pókra emlékeztető lépegető járműve szuszogva leparkolt az Üveghegy közelében.
A fémszörnyeteg utasai, akik elgémberedve ültek a vezetőfülke oldalában egy keskeny fémpadon, hangos nyögéssel nyugtázták a bejelentést.
– Mit mondjak, az üvegrakéta kényelmesebb volt – sóhajtott fel Rongyi lovag.
– Sajnálom, vitézek, de nem arra terveztem, hogy csoportos kirándulást bonyolítsak le vele – rántotta meg a vállát a királylány.
– Jó volt ez így, felség! – nyújtózkodott Borbon lovag. – Köszönjük, hogy elhoztál minket rettentő fémszörnyeddel az Üveghegy széléig. Nagyon hálásak vagyunk! Ugye, Rongyi lovag?
– Persze, persze, csak a hátsóm sajog úgy, mintha... – kezdte az alvókavitéz, de a királykisasszony hirtelen hátrafordult, és belé fojtotta a szót.
– A köszönetről jut eszembe! A nagy kavarodásban elfelejtettelek megjutalmazni titeket, amiért... Szóval, tudjátok miért.
– Nem a jutalomért tettük, felség – villogtatta meg a szemét Misó lovag. – A zombitündéres kalandunk után kapott aranyat is elajándékoztuk.
De Csunyimunyi megrázta a fejét.
– Én nem aranyra vagy kincsekre gondoltam, vitézek!