– Így van! Pontosan ez történt a Földdel is, amikor azzal az átkozott aszteroidával találkozott! Éppen egy hatalmas dínócsorda vonulásában gyönyörködtem, voltak vagy tízezren, amikor az utolsó pillanatban felfigyeltem a kisbolygóra.
– Ha előbb észreveszed, akkor sem tudtál volna mit csinálni.
– Ez igaz... Na mindegy, szóval jött a becsapódás, ami irtózatos erejű volt! Hatalmas por és törmelékfelhőt fröccsentett fel az égbe, jóval a felhők fölé, amiből a nagyobb darabok felforrósodva visszahullottak a felszínre, ezzel is pusztítva az állatokat és növényeket, de ez korántsem volt olyan végzetes, mint amit az apróbb szemcsék okoztak.
– Ne már, Idő komám! Hogy lehetnének a pici darabok halálosabbak a nagyobbaknál? Ha a fejemre esik egy kődarab, az fáj. Ha egy porszem, azt meg sem érzem.
– Hát ez az, Nyunyó! A porszemcsék azzal váltak halálossá, hogy nem hullottak vissza.
– Hogy?... Mi?... Gratulálok, Idő komám, megint sikerült összezavarnod!
– Pedig egyszerű! A kilökődött por a légkör felső rétegeiben rekedt, és sötét lepelbe burkolta a bolygót hosszú-hosszú évekre.
– De ez miért volt halálos a dínókra?
– Találjátok ki!