Az ösvény végén Zsiri állt, vállán az elmaradhatatlan hátizsákjával.
– Nem ő volt! – ismételte meg.
– Honnan tudod ezt ilyen biztosan, Zsiri? – kérdezte Szupernyunyó.
– Mert én tettem!
Izgatott moraj futott át a sokadalmon, a babák tétován, csodálkozva néztek egymásra, de megszólalni persze egyikőjük sem mert, nehogy begyűjtsék a beigért fogkefés körúttakarítást. Zsiri lazán maga elé hajította a hátizsákját, és folytatta.
–  Tökfejke akkor lett piszkos, amikor segített bevinni a festékes palackokkal teli hátizsákomat a házamba.
– Miért kellett ilyet csinálnod, Zsiri? – ráncolta össze a szemöldökét Szupernyunyó.
– Mert szeretek festeni, és az a nagy fehér felület a Baba-bár hátoldalán egyre csak csábítgatott. Amikor arra jártam, mindig azt mondogatta, hogy "Gyere fessél be, Zsiri! Már alig várom! Olyan rossz így üresen!". Így hát tegnap este befestettem, és szerintem egész jól sikerült. Nem így gondoljátok?
– Az igazat megvallva, Zsiri, a Baba-bár nagyon klassz lett, ellenben ez itt nem a legjobb képed – mutatott Szupernyunyó az erdészházra.
Zsiri meghökkent arccal nézett fel az épületre.
– Micsoda? Ezt a szörnyűséget nem én csináltam!