Borbon, Rongyi és Misó lovag azonnal kardot rántott, készen arra, hogy az életük árán is megvédelmezzék aranyszívű Pincur kishercegnőt, de éppen a hercegnő volt az, aki sírva rájuk kiáltott.
– Azonnal tegyétek le a kardot!
A vitézek vonakodva engedelmeskedtek, és némiképp megzavarodva pislogtak körbe-körbe. A terem valóban tele volt ocsmányabbnál ocsmányabb zombitündérrel, de egyik sem mozdult. Csak álltak ott, mintha szoborrá dermedtek volna. Elég randa szobrokká, egyébként.
– Ne bántsátok őket! – hüppögött a kishercegnő. – Csak azért raboltak el, mert én voltam az egyetlen reményük!
– De mire, felség?
– Hogy újra tündérek legyenek...
Miután Pincur kishercegnő valamelyest lenyugodott, megtörölgette gyönyörű szemecskéit, és szipogott egy párat, nekilátott, hogy elmesélje a zombitündérek szomorú történetét a hitetlenkedő lovagoknak.
– A zombitündérek valaha igazi tündérek voltak, de egy gonosz varázsló... valami Feketekéz... Ja, nem, Feketeszív!... Szóval ez a Feketeszív elátkozta, és rút lényekké változtatta őket.
– De miért?
– Mert a királynőjük nem volt hajlandó feleségül menni hozzá. Hiába bizonygatták ezután a zombitündérek, hogy nem kell tőlük félni, mert nem bántanak senkit, nem volt, aki higgyen nekik. Sőt, mindenki üldözni kezdte őket, és olyan bűnöket írtak a számlájukra, amit el sem követtek. Ezek után a zombitündér-királynőnek nem maradt más választása, mint hogy...
– Elraboltasson téged! – kiáltottak fel a vitézek.