Nyunyó hercegnő elsápadt.
– Jóságos plüssmackó! Mibe keveredtetek, kedves vitézeim? Azt hittem, óriás kismalaccal küzdöttök, erre ti a világot elpusztítani akaró eszelősökkel hadakoztok? Azonnal meséljetek el nekem mindent!
Azzal lehuppant a terem végében magasodó trónszékre, a három lovag pedig részletesen beszámolt Csunyimunyi királykisasszonyról, a bűvös elem elrablásáról, az Üveghegy alatti barlangban talált ismeretlen szépségről és a barlang falán világító aranyszínű rajzokról, amik a világ pusztulását jövendölték Pletykaszáj könyvével karöltve. Nyunyó hercegnő és Regélikusz tátott szájjal hallgatták az elbeszélést, és egyik ámulatból a másikba estek.
Az idős krónikás, aki időközben sompolygott be a trónterembe, csakúgy itta az elhangzottakat, és magában hálálkodott a sorsnak, hogy ilyen kiváló alapanyaggal halmozta el. Elhatározta, hogy egész éjjel írni fog, hogy egy apró részlet se menjen veszendőbe. Magában már pókfejű vasgépezetekről képzelgett, amik tüzet köpnek, királykisasszonyokról, akik az ujjukból kibocsátott villámmal bánnak el másokkal, csőszgörényekről, amik három méter magas tűzszemű szörnyetegekként ágaskodnak.
– Mennyei lesz! – borzongott meg magában Regélikusz.