Felszabadult sóhajjal ölelitek meg elrabolt barátotokat, aki könnyek között, megkönnyebbülve meséli el fogságának történetét.
– Itt ébredtem a félhomályos alagutak egyikében, és majd meghaltam a rémülettől, mert az a négy szörnyűség ott morgott körülöttem. Vörös szemükkel folyton engem vizslattak, így meg sem mertem moccanni. Aztán, hála a csokitojásnak, jött egy fekete kapucnis alak, aki Feketeszívnek mondta magát, és megígérte, hogy nem esik bántódásom, ha megkeresek neki egy elemet, ami a távirányítójába kell. Kérdeztem tőle, hogy miért nem vesz egyet, mire dühöngeni kezdett, hogy az nem közönséges, hanem bűvös elem, és a bűvös távirányítóba kell. Két bűvös elemet már megtalált ő maga, csak az utolsót nem leli sehol.
– De miért pont téged rabolt el ehhez?
– Nem tudom. Talán azért mert nagyon kifinomult szaglásunk, és a bajszunkkal még a sötétben is érzékeljük a környezetünket.
– Klassz, ezt nem is tudtam. És megtaláltad?
– Nem, pedig hatalmas területet bejártam az üveghegy alatt. Már kezdtem azon aggódni, hogy mi lesz, ha felsülök, amikor Feketeszív tegnap megint eljött hozzám. Nagyon vidám volt, már persze magához képest, és azt mondta, hogy elenged, mert már nincs szüksége rám. Rájött, hogy a harmadik bűvös elem nincs az Üveghegy alatt.
– Hanem hol van?
– Azt nem kötötte az orromra.