– Tudod mit, Nyunyó? Várjunk egy kicsit! Lehet, hogy most fognak jönni.
– Oké, Terka! Akkor addig lecsüccsenek.
Nyunyó sóhajtva leereszkedik egy kőkupacra, ami váratlanul megelevenedik alatta.
– Keres másik helyet, Lilahaj!
Nyunyó úgy ugrik fel, mintha darázs csípett volna a hátsójába.
– Hallottad ezt, Terka?
– Persze. Úgy látszik a kőkupac nem akarja, hogy ráüljél.
– Bocsánat, hogy közbeszólok, de nem kőkupac, hanem kőmanó vagyok – hallatszik, és a kődarabok lassan manó alakúvá állnak össze. Nyunyó szabadkozni kezd.
– Elnézést kérek, de nem tudtam, hogy éppen rád ülök.
– Nem tesz semmit, már megszoktam. Egyébként ez azért lehet, mert ezer évvel ezelőtt elhagytam a sapkámat, és azóta gyakran nézik ülőkének a fejemet. Nemrég az egyik minimatróna is megpróbált rám ülni.