A kijelentés hatására pár perces néma csend telepedett a kis társaságra, mialatt mindenki saját gondolataival volt elfoglalva.
A leány azon kesergett, hogy miért nem tudott egy picivel szebbnek születni. Nem sokkal, csak egy picivel. Akkor nem kellene sárkányokat elrabolnia!
Borbon azon tépelődött, hogy ha felugrana, vajon meg tudná-e szerezni a kardját a szomszéd asztalról azelőtt, hogy a lány beledurrantana egy villámot.
Misó pedig nem lett volna Misó, ha nem valamiféle megoldáson törte volna azt a nagy, okos fém fejét. Hevesen villogtatta a szemeit, majd hirtelen dörgő hangon felkiáltott.
– Megvan!
Az álmodozva merengő leány erre úgy megijedt, hogy sikoltva összerándult, mire a fémcső nagyot dörrenve elsült a kezében, sistergő kék villámmal megkínálva Borbon, aki szerencsétlenségére azt a pillanatot választotta, hogy a kardjáért ugorjon.
– A cudába! Máj megint! – csuklott térdre a mackóvitéz, majd eldőlt, mint az előbb is említett zsákféleség.
– Nem akartam! – tördelte a kezét a leány, majd Borbonról hirtelen megfeledkezve, a robotvitézhez fordult.
– Apropó!... Mi van meg?
– Az, hogy hogyan szépítsünk meg téged!