Rongyi mérgesen tápászkodik fel.
– Nem gondoltam volna, hogy egyszer csokimikulások elől fogok menekülni!
Dühösen porolgatja magát, amikor a hátán megcsillan valami. Gyanakodva nézed, és hamar rájössz, hogy az bizony egy csokimikulás! Már kiáltanád, hogy "Vigyázz, Rongyi!", de meggondolod magad, mert nem szeretnéd szegény alvókádat halálra rémiszteni. Ezért megpróbálod óvatosan adagolni a hírt.
– Rongyi, nyugodj le, és állj meg egy pillanatra!
– De most nem tudok!
– Muszáj lesz, ha azt akarod, hogy levegyem, ami a hátadon van.
– Miért, mi van a hátamon?
Nem válaszolsz, mire Rongyi gyanakodva megfordul.
– Ugye nem csokimikulás?... Ugye nem?
Ha már így rákérdezett, megpróbálod a dolog jó oldalát kiemelni.
–  De csak egy!
Rongyit ez nem vigasztalja, és visítani kezd, mint egy kismalac.
– Marciiiii, azonnal vedd le a hátamról! Meg akar enni!
Ezután a földre veti magát, és addig pörög ide-oda, amíg a csokifigura leröpül róla, és pár koppanás után mozdulatlanul elterül a fal mellett.
Nem állod meg nevetés nélkül.
– Rongyi, már nincs rajtad! És úgy látom, hogy nem is mozog.
Az alvókád végül megnyugszik, és begyömöszöli a mikulást a hátizsákjába.