A bányakürtő – amit a seblázas tündér kútnak nézett – arra készült, hogy hosszú évekre, vagy akár évszázadokra is elrejtse hirtelen jött kincsét. Ez azonban, mélységes bánatára, nem sikerült neki. Hiába takarta vastag porréteggel, és álcázta egyszerű szikladarabnak a zuhanás során bőrszütyőjétől megszabadult drágakövet, pár hónappal később valaki így is kikotorta a törmelék közül. Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogy ezt a valakit különc, felfedező hajlama, vagy a drágakő rejtélyes, ellenállhatatlan csábítása vonzott az elhagyatott tárnába, a lényeg, hogy büszkén tartotta a kezében az éjfekete, furcsa kavargással töltött holmit, és lenyűgözve vizsgálgatta kis lámpácskája fényében.
– Hú, de szép vagy, kövecske!... Mit szólsz, én leszek az új gazdád, Aranyszív! – örvendezett a megtaláló vidám hangon, majd rögvest csodálkozva elnémult, amikor válaszul nehézkesen megformált szavak kezdtek a fejecskéjébe szivárogni.
– Szia,... Aranyszív!... Engem... Feketeszívnek... hívnak!... Hát nem... érdekes?... Nem akarsz... a... barátom... lenni?

Feketeszívről és Aranyszívről a Mentsük meg Kergenyuszit! című történetben olvashattok többet.

VÉGE

Még nem meséltél senkinek erről az oldalról? Nosza, gyorsan pótold, és oszd meg ezt a mesét! Köszönjük!

Mire emlékszel a meséből? Tesztelt magad! Mesekvíz!

A Robotkirályon ilyen klassz meséket találsz. Folytassuk?