A tömeg izgatottan felmorajlott, és a főtér egyik oldalában vörös szőnyegből kialakított rövid promenád köré gyűlt. A szőnyeg szélén Pincur már várta a versenyzőket, akiket ezután néhány vicces mondattal sorban felkonferált. A babák hangos kacagással díjazták a poénokat, és jókedvűen nyújtogatták a nyakukat, keresve a legérdekesebb jelmezt.
Körülbelül fél óra múlva, amikor a versenyzők sora elfogyott, Pincur fél szemmel rálesett a kezében tartott kis papírkájára, majd újult erővel visított egy nagyot.
– Ííííííííí! És most következzék az utolsó versenyző, akiről bizton állíthatom, hogy méretben nem lehet felülmúlni. Következzék az óriási,... a félelmetes,... a rettenetes... Zombimaci!
A tömeg felhördült, és mindenki ide-oda forgolódva kereste a beígért attrakciót, ami egyelőre nem volt sehol. Már éppen csalódott kiáltások kezdtek felhangzani, amikor a tér megremegett.
Bumm!... Bumm!... Bumm!
Mindenki azonnal elcsendesedett, és a hang irányába, az egyik mellékutca felé kapta a fejét, ahonnan, mintha egy lassított felvétel peregne, Böhömaci cammogott elő nehézkes léptekkel.